|
1987. szeptember 27. Tegnap este, mintha megint az egész pokol rámszabadult volna. Az ördög dühöngött, lelkemet gyötörte, míg el nem jutottam arra a pontra, hogy megkértem az Urat, nélkülem folytassa tovább. Mindig szeretni fogom, de egyszerűen nincs erőm folytatni. Azonnal megbántam szavaimat, és arra kértem az Urat, hogy méltatlanságom miatt hagyjon el engem. Pihenésem alatt rögös úton láttam magamat. Elestem, magam mellett észrevettem Jézus lábait. Mezítláb volt. Lehajolt és újból felemelt. Ekkor magam előtt kb. száz lépcsőfokot láttam. Hatalmas lépcsősort. Tetejében szentek álltak és hívtak, hogy menjek fel. Ahogy megfordultam, ismerős alakot láttam. Egy jó kedélyű papot, aki olaszul szólt hozzám. Felismertem Pió atyát! Mellette láttam Assisi Szent Ferencet. Szent Ferenc közeledett hozzám, mindenki bátorított, hogy folytassam. Jézus? Én vagyok, Vassula ne félj! Jézus, bocsásd meg gyengeségemet.
Gyengeséged megsemmisül az én erőmben.
Io sono con te, Padre Pio. 1
Istenem, ez valóban megtörténik?
Később, résztvettem a karizmatikus csoport összejövetelén. Programjukat merő tudatlanságból nem tudtam követni. Csendre is vágytam. Tudatlanságom miatt bűnösnek, nagyon bűnösnek éreztem magam.
Olyan közel éreztem magamhoz, mintha valóságosan is meg tudtam volna érinteni Őt. Lelkem megint boldog volt és békés.
Kicsim, nem vagyok-e Jegyesed? Nem vigasztalnálak-e meg, amikor
vigasztalásra van szükséged? Jöjj hozzám, és átveszem terhedet, jöjj
hozzám és megvigasztallak! Bízzál bennem, leányom! Én vagyok
lelki vezetőd, Jegyesed vagyok, én szeretlek a legjobban. Teremtőd
vagyok és Istened. Jézus teljesen megnyugtatta lelkemet, és békét adott nekem.
1 Én, Pió atya, veled vagyok - olaszul. 2 az írást 3 1987. május 31-én |
